Van Gogh saját számrendszere és helyiértéke

Szoktam sétálni az utcákon, céltalanul, ok nélkül. Csakúgy. Nézem az épületeket, megállok, megélem a meséjüket, elbűvölnek a szárnyas kerubok, a vicsorgó kőoroszlánok, kajánul vigyorgó gömbölyű angyal-gyerekek. A vakolat a lábaimnál hever, gyönyörűségesebbet el sem tudnék képzelni. Rosszallóan néznek rám a kutyás nénik…

Mert hirtelen nem tudtak belehelyezni a világuk rendjébe, nem szokták meg az ég felé hosszasan, ok nélkül bámuló fiatal lányokat. Szerintük, ez nem teljesen helyes így.
Mert két kategória létezik: normális, vagy nem normális. Nem egy szép hosszú számegyenes, ahol a nulla a minden rendben, a pozitív számok felé a végtelenbe: a minél normálisabb, a másik irányról meg ne beszéljünk. Na, kábé ott és akkor én mínusz tíz lehettem. De voltam már mínusz 25, meg plusz ötven. De akkor ám mindenki nagyon, nagyon szeretett, és kedvesnek tartott, meg jónak. Kicsit szép is lehettem. Csak ha átlagot kell vonni, ajaj…

Élt “Valaki”, aki a mínuszokban didergett jobb napjain is – eszerint a hőmérő szerint. Sokan mértek e becses eszközzel lázat – a sokakat “Társadalomnak” szólítjuk ma is. A láz, pedig a betegség jele, azaz “Rossz” volt. Két esszel. Ma is az. “Valaki” negatív sokahányban csücsült, pedig csodálatos dolgokat művelt közben. Tegyük fel elméletileg, alkotott, festett. Sárga festékkel is. Okosakat, titokzatosakat, varázslatosakat.

De az utcán nem kapott helyeslő pillantásokat, az emberek lenézték, féltek tőle, arrébb is léptek. Mert “Valakinek” saját számrendszere mérte azt, amit egyébként a közlázmérőnek kellett volna. A közlázmérőt néha természettudományos vizsgálati eljárásnak nevezik, néha osztályzatoknak, néha másnak. Azért akárhogy pöffeszkedik a “Társadalom”, csodás mércéje annyira nem funkcionál jól. Nagyon sok minden nem magyarázható meg az elme, az űr világában a fent említett standardokkal. Azaz saját magunkat, és a világot sem értjük. De akkor miért bízunk benne mégis vakon? Milyen célból akarunk dolgokat számokkal ellátni, beskatulyázni, méricskélni, közérthetővé tenni?
Jobbról nézték, balról böngészték, számolták így meg úgy, hát így lett “Valaki” sáros fapapucsaiból a csillogó plexi mögül integető sztár. Hirtelen mérvadó lett az, ami – figyelem, mindenkinek nagy örömére: számok jönnek! – 1890 – előtt még abnormálisnak lett titulálva. Ma ugyanazokon a budapesti, elkent kutyamaszatos járdákon – amiken ácsorogva műremekeket csodálnak meg néha fura alakok – sétálnak fiatalok derékkivillantós szőrkabátban, és iskolai programként ámuldoznak egy őrült festő képei láttán. Rajz órán pillantásra sem méltatták a könyvben… És valószínűleg az OPNI- ba sem lehetne elcibálni őket, majd rábírni, hogy beszélgessenek el egy skizofrén festővel.

A megnyugtatás kedvéért, azért nem kell elbúsulni, hogy majd megint unalmas képeket kell bámulniuk a művtöri óráról el nem lógottaknak! Nemsokára ismét egy “kretén” lesz a divatos, már az előszobában várnak az alkoholista törpe képei… Természetesen a kiállítás megváltja a világot, mint az előzőek, és nem fognak hangosan vihogni a kamaszok, amikor a villamosról leszáll egy alacsony ember. Ettől még retrospektíve, vagy időutazással visszamenve nem lesz jobb élete egy tehetséges, magányos művésznek…

De ha már a kontinuumoknál és a tehetségnél tartunk, egyik végén a lehető legeslegjobbal, a másik végén az elképzelni is szörnyűvel. Kit hova pakolnánk, és milyen alapon? Kerülhet akár az, az egyik végére, aki ugyebár csak vonalakat, meg firkákat rajzolt, és piros pöttyöket. Vagy az, aki csíkozott meg kockázott (vásznonkocka…): négyzeteket kiszínezni bárki tud, nem? Akkor ki tudja lefesteni a láthatót, úgy, hogy kilépjen a rámából és felkiáltson: ÉLEK!!! Aki fényképszerűen leportrézza, vagy aki odapecsétezi a lényegét, mondanivalóját, esszenciáját?

Legyen akkor a kulcsszó: akadémikus! Aki tanult képzőművészetet, rajzolt, papírt kapott nagyhírű egyetemen, jogosítványt, hogy alkothat. Az már nem lehet rossz. (Jelzem, “Félfülűnk” úgy nem kapott ebből a kategóriából papírt, míg az előző, őrültséget felmérőből nagyon is.) “Valaki” nevét most nívós piktúrák hirdetik, falakról ordítva: íriszek illatoznak émelyítő parfümillattal, fák omladoznak szét mályvaizűen a vásznakon. Közben a lehető legmagasabb osztályzatot ítéljük oda a halhatatlan festőnek, akinek némely korai képe a legszebb jelzővel is illetve csetledező-botladozó, vagy naiv. De hát erő van benne, minden vonása jellemrajz! És a színei! Igen, attól aztán teljesen elandalodunk. Katarzispontnál szelíden elmorzsoljuk a könnycseppet kamillaszagú zsebkendővel. Milyen szép…

Szép, és igazságos. Mert nem akar szebbet mutatni annál a pillanatnál, mint amilyen igazat maga a festő is látott, amikor beleálmodta modelljébe az örök mondanivalót hirdető témát. Akkor legyünk mi is igazságosak: a képek nem szépek, nem erkölcsösek, nem készültek kifinomult pepecs-technikával. Élnek és izzanak, sárgán, és lilán. Mi soha nem élhetjük át azt a csodát, amit a művész, mikor alkotott: ő maga izzott, sárgállott, lilállott. Túlégett, leégett, kiégett: megszakadt benne minden élő, az egész tört darabokká. A kipattanó szikra tüzet gyújtott. A festő ugyanolyan gyorsan haladt a vége felé, amilyen sebességgel alkotott. Mindenkit elűzött maga mellől, mindent elpusztított. Színei önálló életre keltek, doboltak a fülében, zakatoltak a szeme előtt. Kitaszítottan halt meg, mégis körülvéve legjobb barátaitól, a színektől, akik mégiscsak egymás mellé skálázódnak. Számtalanul.

Más, egyéni, véleménnyel rendelkező. Pozitív vagy negatív helyiértékhez tesszük a pöttyöt a mátrixban e szavak mellé? A felnőtté válás, életben való boldogulás hangzatos episztolákkal pofozza a valóságba a fiatal gondolkodókat. Az összes felsőoktatási forma megtanítja az embereket arra, hogy ne legyen egyéni véleményük, saját ízlésük, más nézőpontjuk. Ha valaki mindennek ellenére kész hallatni hangját, azt vagy abnormálisnak mondják, vagy később meghatározójává válik egy közösségnek. Két kategorikus út áll elébe: karriert csinál, vagy bezárják. Pozitív, negatív?