Tony Parsons: Férj és feleség

Kezdetben volt az “Apa és fia”, amely a maga katartikus módján szólt egy önmagát kereső harmincas férfi magához és a világhoz való viszonyáról. Akkor és ott Harry életét házasságának összeomlása, illetve a “gyermekét egyedül nevelő apa” szerepe töltötte ki, ezért nem tűntek fel annyira a gyarlóságai. Sőt, szinte könnyekig meghatódtunk, amikor felülemelkedve saját vágyain és érdekein, kizárólag a fia jövőjét szem előtt tartva lemondott róla.

Most pedig van a “Férj és feleség”, amelyben Harry akarva akaratlanul felfedi szinte minden emberi gyarlóságát. Kiderül, nem tudja elviselni, ha valaki nem olyan odaadással és rajongással szereti, vagy éppen nem ugyanolyan tökéletesnek és különlegesnek látja a fiát, mint ő. Különösen Cyd, az új feleség szenvedi meg ezt, hiszen neki is van egy kislánya, akit érthetően jobban szeret, hiszen mégiscsak a vér szerinti anyja.

Nos, Harry egyáltalán nem megértő. Olyan, mintha képes lenne szerelembe esni, de nem lenne képes szeretni. Mintha azt várná, hogy az esküvő után is minden úgy lesz, mint a mézeshetek során. Nem tud mit kezdeni a hétköznapokkal, nem tudja elviselni, hogy felesége életének van egy olyan része (a munkája), amelyben ő nem lehet jelen. Bár, hogy őszinték legyünk, nem is nagyon akar.

És mindezek ellenére talán mégis az a legnagyobb probléma, hogy Harry olyan elvárásokat támaszt környezetével szemben, amelyeket önmagára nézve nem tekint kötelezőnek. Ezt persze senki nem nézi jó szemmel, ezért a feszültség egyre fokozódik. Ha Cyd nem dolgozna annyit, ha úgy szeretné Patet, mintha vér szerinti anyja lenne, ha nem tiltakozna a közös gyerek ellen, Harry talán nem keresné más nő szerelmét. Már éppen darabokra hullana az élete, amikor a sors egy baleset formájában közbeszól.

Ha őszinte akarok lenni, Harry éppen olyan férfi, akitől sikítófrászt kapnék, ha a környezetemben élne. Hiszen mihez is kezdhetnék egy olyan emberrel, aki csak akkor érzi magát biztonságban, ha számára ismerős helyzetek és érzelmek veszik körül. Aki nem képes szembenézni a problémákkal illetve tetteinek következményeivel, hanem a megoldásra való törekvés helyett nemes egyszerűséggel továbbáll, és abban reménykedik, hogy egyszer majdcsak megtalálja azt, amit keres. Bár még ő maga sem tudja igazán, mi is az. Így meg aztán elég nehéz, nem?

Bár nem olyan elsöprő erejű, mint az “Apa és fia”, mégis van benne valami… valami, ami rólunk, társas lényekről szól – őszintén és elgondolkodtatóan.