Van Gogh saját számrendszere és helyiértéke

Szoktam sétálni az utcákon, céltalanul, ok nélkül. Csakúgy. Nézem az épületeket, megállok, megélem a meséjüket, elbűvölnek a szárnyas kerubok, a vicsorgó kőoroszlánok, kajánul vigyorgó gömbölyű angyal-gyerekek. A vakolat a lábaimnál hever, gyönyörűségesebbet el sem tudnék képzelni. Rosszallóan néznek rám a kutyás nénik…

Mert hirtelen nem tudtak belehelyezni a világuk rendjébe, nem szokták meg az ég felé hosszasan, ok nélkül bámuló fiatal lányokat. Szerintük, ez nem teljesen helyes így.
Mert két kategória létezik: normális, vagy nem normális. Nem egy szép hosszú számegyenes, ahol a nulla a minden rendben, a pozitív számok felé a végtelenbe: a minél normálisabb, a másik irányról meg ne beszéljünk. Na, kábé ott és akkor én mínusz tíz lehettem. De voltam már mínusz 25, meg plusz ötven. De akkor ám mindenki nagyon, nagyon szeretett, és kedvesnek tartott, meg jónak. Kicsit szép is lehettem. Csak ha átlagot kell vonni, ajaj…

Folytatás