DRMÁRIÁS: LIPÓT

Őrület bolondokházán innen és túl

drMáriás Lipót című regénye abszurd történet, egyben a valós események fantázia szülte görbe tükre az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet), egy beteg sötétben tapogatózó elméjén keresztül. A regény valójában egyetlen, alig tagolt, kezdet és befejezés nélküli mondat, amely az egyes gondolat- és eseménysorok végén megszakad, de nem zárul le, majd egy oldallal később töretlenül folytatódik tovább – ahogy az egész kórházeladás kezdete is homályos, és az épület további sorsa távolról sem végleges még az orvosok és betegek kiköltözése ellenére sem, amint ezt a könyv víziója is megjeleníti.

A helyszín a kórház zárt osztálya – akár a másik nagy karriert befutott pszichiátria-regény, Kesey Száll a kakukk fészkére című könyvében; ugyanaz az elfeledettség, elzártság mindkét kórteremben. Mindkét helyszínre betör a külvilág: Kesey-nél egy beteg, amolyan ellentmondásos megváltófigura képében, a Lipótra pedig egy hivatalos papír, a kezeltekkel aláíratott lemondónyilatkozat formájában. Az első történetben a betegek tagbaszakadt vezérük vezetésével fellázadnak az ápolószemélyzet önkénye ellen, többüknek gyógyulás és szabadulás lesz a sorsa, az egyén legyőzi a ráerőszakolt normák szorítását. A Lipóton nem tör ki lázadás a kórházeladás ellen, hiszen nincsenek hőssé váló alakok, a kórház dolgozói maguk is áldozatok, a tényleges rabtartók, károkozók alig elérhetők.

A lemondónyilatkozat aláírása előtt a Lipót alagsori zárt osztályát öntudatlan ösztönlények töltötték meg, akik azonban képesek érezni; a külvilág betörése által okozott változás magával hozza a bezártság nyugodt tudatlanságából való kilépést. A betegek olyan életről álmodnak, ahol a bánásmód nem állati, hanem emberi, csakhogy a társadalomban emberként élni nem etikát és döntőképességet jelent, hanem egy sor groteszk körülményhez való kényszerű alkalmazkodást.

Az orvosok és az ápolószemélyzet távozása után a Lipóton felejtett elmebetegek megpróbálnak túlélni, saját petíciót írni, szerepeket kiosztani, egy miniatűr közösséget létrehozni – az eredmény ijesztő módon hasonlít a kívül is láthatókra. Mindkettőben barbár, perverz viselkedés jut érvényre, hiszen a ’bent’ és a ’kint’ világát is eszelős bolondok töltik meg, sőt úgy tűnik, hogy az őrültség mérlege egyre inkább a ’kint’ felé billen.

Az őrültek menekülésükért folytatott harcuk közben a biztonságos, zárt térből kénytelenek kilépni az utcára, amelynek szabályrendszerét nem ismerik. A külvilág nem bizonyul normálisabbnak a bolondokházánál, csupán más elmezavar, az érdek irányítja – míg az elmebeteg őrülete “szent”, addig az egoista törtetőé aljas.

Kesey hősei a kórház ellenőrzésétől megszabadulva képesek megtartani kialakított egyéniségüket a társadalom szorításával szemben; drMáriásnál a bolondok számára a rácsok nemcsak börtönt, védelmet is jelentettek, a sikeres túlélés egyúttal azt is jelenti, hogy a zárt osztály eldugott folyosóját elhagyva a torz társadalom részévé kell válni, feladni a tiszta, “szent őrületet” és szó szerint a mocsokban gázolni. A visszafejlődés a szerző szerint elkerülhetetlen, az ember irányíróvá vagy irányítottá válik, része lesz az érdek játszmájának.

A közemberré lett elmebeteg végül riadtan keresi a helyet, ahonnan elindult, és ijedten konstatálja, hogy “ez már nem is otthon, csak a romok romja”.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.